novella

Gáspár Móni: Együtt, vele

Már három hónapja, hogy statisztikakészítési lázban égett az asztalokkal telezsúfolt, neonfényes iroda, a gálya, ahol az éjjel-nappal csörgő telefonok szabják meg még a lélegzetvétel ritmusát is, és az operátorokat a headsetek zsinórjai láncolják a helyükhöz.

– Segíthetek még valamiben?

– Nem, most már értem. Viszontlátásra – búcsúzott el az érdes, fáradt férfihang a telefonban.

– Viszonthallásra, Molnár Ágnessel beszélt! – Gyors egérkattintásokkal zárta le az ügyfél adatlapját, már éppen a MENTÉS szürke gombjára klikkelt volna, amikor a mellette felhangzó visszataszító röhögéstől összerándult a gyomra.

– Na, benyaltad magad a kis hájastésztánál? – kérdezte Szabolcs.

– Muszáj volt – válaszolta Zsolt nevetéstől fuldokolva. – Így azonnal elküldi az ügyfélnek a hosszabbítást.

– Csak vigyázz, nehogy munka után hazacipeljen egy kis tésztadagasztásra – vigyorgott Szabolcs, és tovább folytatták a gúnyolódást az ügyfélmegtartási osztály kolléganőjén. Ágit a sírás fojtogatta minden alkalommal, amikor ezek ketten rákezdtek a 45 kilónál nehezebb kolléganők cikizésére, és nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy vajon róla miket mondhatnak a makacs zsírpárnáktól hullámos háta mögött. Kihasználta, hogy a nagy fali kijelző éppen nulla várakozót mutatott, és kimenekült a teakonyhába. De hiába sietett, még fél füllel hallotta:

– Gömböcke pókhálómentesítéséért nem jár ám túlórapénz!

A vízautomatánál letörölte a kibuggyanó könnycseppjeit, de ahogy megfordult, hogy visszainduljon a helyére, szinte beleütközött Timibe, akinek karcsú, kecses alakja, göndör, barna fürtjei nesztelenül érkeztek mögé.

– Ugye nem ezek miatt sírsz?!

– Nem, nem – hárított –, csak az új helyzet miatti feszültség.

Már három hónapja, hogy statisztikakészítési lázban égett az asztalokkal telezsúfolt, neonfényes iroda, a gálya, ahol az éjjel-nappal csörgő telefonok szabják meg még a lélegzetvétel ritmusát is, és az operátorokat a headsetek zsinórjai láncolják a helyükhöz. Saját teljesítményüket számolgatták excelben, kockás füzetben, hány perc alatt hány hívást válaszoltak meg, hogyan értékelték őket az ügyfelek, hány percet töltöttek utómunkával, hány pluszszolgáltatást sikerült eladniuk. Féltek. Azóta, hogy megjelent Wanda, az új ügyfélszolgálati üdvöske, a tervszámok és az emberfeletti elvárások mellett még vele is fel kellett venni a versenyt.

– Na igen, azt a hülye ribancot még megrugdosni sem lehet – mondta Timi, és megsimogatta kolléganője karját.

– Menjünk vissza – sóhajtott Ági, most, hogy eszébe jutott az állása miatt érzett aggodalma is.

Ahogy a sötétbordó paravánnal körbezárt asztala felé lépkedett, gondolatban újra belekezdett a „Ki a leggyengébb láncszem a csapatban?” című saját, exkluzív vetélkedőjébe, amit azután kezdett el naponta többször végigjátszani, hogy Szabolcs a legutóbbi meetingen azt mondta nekik:

– Ha azt kérik tőlem a vezetőségin, hogy válasszak közületek, kit küldjünk el, inkább én mondok fel.

Kijelentésére öt döbbent arc kérdezett vissza némán: ezt te se gondolod komolyan, ugye?!

Aznap este, hazafelé a buszon Ági már el is kezdte latolgatni esélyeit. Kati, Timi védettek. A tavalyi értékesítési verseny nyertesei, a két „veterán” a csapatban. Szabolcs vezető létére úgy pedálozik náluk, mint aranyhörcsög a futókerékben. Csekély értelmével azt azért hamar felmérte, hogy szüksége van rájuk a hétköznapokban, hiába vezérigazgatósági tag anyuci, és tudta beültetni fiacskáját a csoportvezetői székbe. Zsolt a „nagy haver”. Petit pedig maga Szabolcs hozta ide, ő ajánlotta be, és vette fel a csapatba.Sem rokona, sem ismerőse nem vagyok senkinek” – jutottak eszébe Ady Endre sorai. – Lehet itt nekem kiemelkedő értékesítési eredményem, állandó 10/10-es értékelésem, én nem vagyok Szabolcs kedvence.

– Nyomjátok ki magatokat szünetre! – harsogott Szabolcs.

– Most?! 50 várakozó – csattant fel a csapat egyszerre, de a csoportvezető arckifejezése nem tűrt ellentmondást. Ági szíve nagyot dobbant. Most megtörténik.

Csendben felálltak és elindultak a tárgyalóba. Meglepően gyorsan elhelyezkedtek, úgyhogy mire Szabolcs feléjük fordult karcsúsított, világosszürke öltönyében, az öt szempár már feszülten figyelte. Elkapta róluk a tekintetét.

– Wanda… hát igen, tudjátok, amióta ő is része az ügyfélszolgálati csapatnak… Wanda felülmúlta mindannyiunk várakozásait…

Ági érezte, ahogy a láthatatlan buborékja lassan körbeöleli. Az áttetsző pajzs, ami csak akkor lép működésbe, amikor igazán nagy baj van. Amikor Anyu elesett a fürdőszobában és eszméletlenül talált rá, amikor Apuval kisodródtak az autópályán… akkor, amikor tartania kell magát, amikor figyelnie és cselekednie kell, gyorsan, és nincs idő ijedségre vagy kétségbeesésre. A buborék, ami távol tart és elnémít minden érzést, ami később is ráér, de tisztán, érthetően közvetít minden fontos szót, mondatot, képet, amire szüksége van.

***

A metró üres volt, Ági mégis a hosszú tízszemélyes bőrülés sarkába ült le, testét a kopott zöld oldaltámlához szorítva. Fejét a kapaszkodó hideg fémjének támasztotta. Nem érzett semmit. Még most sem. A tárgyalóban lezajlott beszélgetés óta tartott ez a tompultság, amikor Szabolcs el-elcsukló hangon magyarázkodott, hogy higgye el, ha lehetett volna bármit tenni, akkor megtette volna, és annyira, de annyira sajnálja. Még a „Közös megegyezés”-en pihenő kezeit is megfogta, úgy sopánkodott, hogy Ági mennyire értékes és hasznos tagja volt a csapatnak, de hát a költségcsökkentés…

Hát persze, de a hasznos emberek ilyenkor nincsenek a metrón. Ők dolgoznak, mert rájuk szükség van. Ők, akiknek a munkája nem foglalható össze egyetlen mondatban. Rám pedig nincs szükség. Amit én tudok, arra egy robot is képes. Jobban, gyorsabban, olcsóbban, szünet nélkül. Ezzel nem tudott versenyezni, pedig még a biológiai szükségleteit is megpróbálta elfojtani, de akkor sem tudott egyszerre két ügyféllel beszélni, mint ahogy Wanda, a digitális asszisztens.

A kulcsot éppen, hogy beillesztette a bejárati ajtó zárjába, amikor az hirtelen kitárult.

– Hát te? Hogyhogy ilyenkor?

– Kirúgtak. – A buborék abban a pillanatban kipukkadt, ahogy anyja magához ölelte. Már nem kellett. Most már a két szorosan ölelő kéz és a váll tartotta, amibe mélyen belefúrta az arcát. Patakokban folytak a könnyei, és érezte, hogy anyukája is sír, együtt, vele.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: