2022
A szél a szoknyámba kap. Olyan érzés, mintha a testem része lenne, belőlem indulna és belém térne vissza, mintha én irányítanám a napfényt, a felhőket és a napszemüvegen átütő színeket. Azt a simogatást érzem a bőrömön, amelyet csak egy langy tavaszi szellő tud adni a nejlonharisnyába bújtatott lábnak. Mit tudnak erről a férfiak? Ó, egy fényesre suvickolt kirakat! Jó a napszemüvegem. És nézd! Nézd! Ott szemben, a kirakatban születik a szivárvány. Pont az én lófarokba fogott hajam mellett, színpompás felbontása az egyneműnek tűnő fénynek. Megcsorbult egy apró helyen az ablakfelület, ez a szivárvány szülőhelye. Szélesen elmosolyodom, lám, lám a csorba dolgok is válhatnak különlegessé. Amúgy tetszik az összképem. Rendezett nő benyomását keltem, semmi nem látszik a bennem dúló viharból. A hajam teljesen hibátlan copfba rendezve, a felsőm makulátlanul hófehér, kissé lehetnének nagyobbak a melleim, de majd dolgozom rajtuk. A szoknya korcai, mint az ajtóra szerelt rovarriasztó szalagjai, ide-oda lengedeznek a csípőm és a térdem körül. Ha jobbra-balra billentem a csípőm, még harangozni is tudok. Bim-bam-bim-bam. Hagyjuk. Mindig elkalandoznak a gondolataim, biztosan a hormonok. Egy nő attól is szexis, ha kissé kelekótya. Ha nem olyan kiszámítható, ha van benne valami megfoghatatlan egyszerűség és bonyolultság is. Sírni mondjuk bármikor tudok. Azt a férfiak nem bírják. Egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a könnyekkel. Könnyű úgy lerendezni, hogy na tessék, hisztizik, már megint hisztizik, holott csak a női lélek csordul ki ilyenkor a szemhéjak sarkán. Jó ez a piros magassarkú szandál ehhez a fehér, rózsaszín virágos, kétrészes kis cucchoz és a piros rúzsomhoz, és a piros napszemüvegemhez, és a piros táskámhoz. Komfortosan érzem magam. Ha az anyám látna!
A ruhát az egyik ismerősömtől kaptam, negyvenkettes méretű, neki már kicsit kicsi volt, nekem is, de úgy megtetszett, és olyan szeretettel adta! A szandimat a bolhapiacon vettem. Itt, Berlin szívében, van egy remek kis bolhapiac, az egyik eldugott kis utcában, nekem is úgy mutatták meg. Ne olyanra gondolj, mint otthon annak idején a lengyel piac, vagy most a kínai nagykerek. Ide, kinek mije van, kihozza, kis szétnyitható horgászszékekkel jönnek, leülnek, beszélgetnek és fillérekért adják oda azokat a holmikat, amelyek nem bírják ki a háztartásukban a lomtalanításig. A múltkor egy esernyőtartót is vettem, amely egyben kalaptartó is. Pont úgy néz ki a két négyzetméteres előszobámban, mint egy nagy, felfújt kanári, amely fölött bekukucskál egy emu.
Így a kirakatban nézve a “szivárvánnyal együtt” is tökéletes vagyok, bár mi, nők, akár percenként is tudjuk csekkolni ezt. Megigazítom a napszemüvegem, kár, hogy nem látszanak mögötte a szép hosszú szempilláim. Fel is tolom a napszemcsit a fejem tetejére, és még szélesebben elmosolyodom. Fütyörészni is elkezdek örömömben. Ezalatt három negyvenes, aktatáskás pasi elmegy mögöttem. Az egyik hangosan az integrált áramkörökről beszél, a másik a zakóját hanyag eleganciával a vállára vetve viszi, a harmadik pedig rám néz. Engem néz. Ahogy azt kell. Először a csípő, aztán a lábak, végül tekintete felszáguld a hátamon, majd a kirakat üvegén keresztül a szemembe kacsint. Egy villanás volt csak az egész. A szívem mégis őrült kalimpálásba kezdett. Rám kacsintott! Rám! És nem is volt olyan csúnya, sőt, lehet mondani, hogy a három közül a legrokonszenvesebbnek tűnt, sármos, szőke, magas, vékony pasi. Utánuk néztem, persze csak lopva, de már befordultak a közeli sarkon.
Felnéztem az égre. Lassan haza kell érnem, négykor lesz egy fontos találkozóm. De egy tea a kedvenc teázómban még pont belefér.
A teázó olyan, mint mindig. Simone, aki egyben tulaj és felszolgáló is, széles öleléssel üdvözöl, a kedvenc asztalom üres, odakísér és már hozza is a megszokott fehér teámat két cukorral, kis tejjel. Imádom ezt a kecses kis teáscsészét. Olyan, mint csészike A szépség és szörnyetegben. Élvezem ezt a csendet, amelyet néha felver az utcai zaj, egy-egy tülkölés, egy-egy biciklicsengő, emberek erre-arra mennek, sietnek, vagy andalognak és én csak figyelek keresztbe tett lábbal, ügyelve arra, hogy a szoknyám ne csússzon nagyon fel, de a lábam is formás maradjon. Figyelek kifelé és befelé, és elégedettség tölt el. Csend van a maga tökéletlen csendességében. Ez az élet!
Hazasétálok. Nem szeretem a visszafelé vezető utat. Semmi felröppenő szoknya, semmi várakozásteli izgalom, a tudatos rend tudatos tudatlansága. Pontosan tizenhat órakor lesz a megbeszélés. Addig még van egy órám, talán elég lesz, hogy felkészüljek a rám váró feladatra.
Halk zárcsikordulás, három hónapja lakom itt, mióta elváltam. Ez a lakás az én inkubátorom, meditációs helyem, kínjaim és örömeim lelőhelye.
Kilépek a szandimból, leteszem a napszemüvegem, a táskám, kihúzom a hajamból a hajcsatokat, és a parókámat az emu alakú kalaptartóra igazítom. Nem nézek a velem szemben lévő tükörbe. Egy gyors törölközésre beszaladok az apró fürdőszobámba, mindent lemosok az arcomról, amit lehet. Aztán a hálószobámba megyek, ahol a ruháimat tartom egy hatalmas szekrényben. Levetkőzöm és a jobboldali szekrényfélbe szépen felakasztom a szoknyámat, a blúzom és a harisnyám a földre kerül, majd a mosóba mennek, és a baloldali szekrényfélből kiválasztom a hivatalos megbeszéléshez illő rucimat. Nem tart sokáig a felöltözés. Gyorsan túl leszek rajta. Kint az előszobában szemben a tükör. Most nézek bele először, mióta hazaértem. Az arcomon már kiütközi a reggeli borotválkozás utáni borosta, vékonyszálú, rövid hajam rendezett, megigazítom a nyakkendőmet, begombolom az öltöny felső gombját, a fekete lakkcipőmért és az aktatáskámért nyúlok. Közben beleakadok a piros szandálba. Aztán gondolok egyet. Legalább ennyit. Fogom a ballábas szandit és a hivatalos irataim alá teszem a táskába. Megint szembenézek magammal. A szememben felvillan valami élettel teli cinkos mosoly.
(Fotó Harry Quan, kép forrása: Unsplash