novella

Nieto Mercedes: Szabadság

Néhány jelentéktelen dolog azért még az ő fejéből is kimegy, például hogy hogy hívták a nyugdíjasklub legutóbbi barcelonai kirándulásán a buszsofőrt, ezerkiláncszázhányban halt meg pontosan Rocío barátnőjének a fia, és hogy én például hány éves vagyok, meg hogy mivel is foglalkozom tulajdonképpen, ha nem újságírással, amivel már tizenöt éve nem, és egyáltalán, hogyhogy.

– Hány éves is vagy te? – nézett rám szúrón Piedad virágokkal díszített porcelántányérja fölött, hirtelen megszakítva a sült fokhagymás rákok elmélyült pucolását apám temetéséről való beszámolóm kezdete óta először. Kérdését hallva a rozsdás őszi napfényben csillogó por-részecskék lelassultak a levegőben, a konyhában csörömpölő Libé nénikém kezében megálltak az edények, egy pillanatig még a ház előtti forgalmas autóút zaja sem jutott át a cardedeu-i harmadik emeleti lakás kaktuszokkal elbarikádozott ablakán. Meglepődtem, hogy Piedadnak fogalma sincs a koromról, de méginkább azon, hogy a kor egyáltalán miért releváns abból a szempontból, hogy valaki meg akarja-e nézni apja holttestét annak temetése előtt, vagy nem. Persze meg sem fordult a fejemben, hogy ezt megkérdezzem, vagy hogy a kétkedés leghalványabb jelét is mutassam. Egy bizakodó félmosolyba burkoltam a válaszom:

– Harmincnégy, de tudja, Tía, én féltem megnézni őt, nem úgy akartam emlékezni rá… persze már megbántam, hogy nem búcsúztam el, de talán mégiscsak jobb így, nem? – sóvárogtam egy kis helyeslésért, de ahogy Piedad feketén fürkésző tekintetében felfedeztem a rosszallást, minden reményem szertefoszlott, hogy majd kapok tőle néhány megértő vagy támogató szót, esetleg vigasztalást, vagy hogy majd a sajnálat bármi jelét mutatja, ha már órákat repültem, majd vonatoztam a katalóniai hegyek között, hogy meglátogassam egy héttel életem legnehezebb napja után. De Piedad, jobban mondva La Tía, ahogy mindenki hívta, vagyis a nagynéni, a mindenkori és megismételhetetlen, a nagynénik nagynénije, nem volt az a vigasztalós típus. Jelentős számú tényleges unokahúga és unokaöccse mellett nagynéninek hívta az összes egyéb rokon, a sógornők, a menyek, de még a szomszédok és az ápolónője, Luisa is, a kis sarki panaderíában a pék, a harminc éve nem látott madridi barátnője, és persze én is. A nevében rejlő kegyes ellentmondás vagy tipikus távoli nagynénis karaktere miatt alakult-e ez így, nem tudom. Mindenesetre azt tudtam, hogy engem mindig gyerekesnek, naivnak és álmodozónak – és ez nem bók volt, Piedad nem ismeri a bókot -, szóval valamiféle elveszett ügynek látott, ennek ellenére a mi valóságos rokoni kapcsolatunkra valami miatt nagyon büszke voltam: Piedad nagyapám húga, nagy-nagynéném. A tekintélyes elnevezés kilencvenhat évét és annak súlyát, de erőteljes és ellentmondást nem tűrő (vagyis azzal nem törődő) karakterét egyaránt jól jellemzi.

Piedad mindig mindenben eltökélt és megállíthatatlan volt. Amikor hetente fodrászhoz megy berakatni hófehérré halványult ritkás frizuráját (pedig Libé mindig emlékezteti, hogy minek, úgysem jár már el sehova), vagy amikor a Granollers-i orvoshoz kell menni vonattal, pedig már nem szabadna egyedül utaznia, akkor is, vagy ha épp csak a konyháig kell elmenni a sötétben az éjjeli cukrozott joghurtért, akkor is; és amikor gyerekként rendszeresen elszökött az iskolába apja tiltása ellenére, akkor is. Fiatalos dinamikájánál talán csak emlékezőtehetsége megdöbbentőbb. Néhány éve lediktálta nekem a teljes családfánkat a dédszüleitől kezdve, mind a hat testvérének összes házastársával és tucatnyi unokájukkal és azok unokáival együtt. Száznál is több név került a csíkos füzetpapírra, göcsörtös mutatóujját addig tartotta lenyomva a papír újabb és újabb pontjain, amíg oda nem rajzoltam a következő kis ágat és hozzá nem írtam a megfelelő, regényes hangzású és számomra ismeretlen spanyol nevet. Jó érzés volt az egyik vonal végén ott látni a saját nevemet is, egy kis rügy a hatalmas, szerteágazó öreg fa ölelésében. Belőlem aztán nem ágazott semmi. Ahogy Piedadból sem. Néhány jelentéktelen dolog azért még az ő fejéből is kimegy, például hogy hogy hívták a nyugdíjasklub legutóbbi barcelonai kirándulásán a buszsofőrt, ezerkiláncszázhányban halt meg pontosan Rocío barátnőjének a fia, és hogy én például hány éves vagyok, meg hogy mivel is foglalkozom tulajdonképpen, ha nem újságírással, amivel már tizenöt éve nem, és egyáltalán, hogyhogy.

– Tía, ne igyon már annyit! – szólt a menetrendszerű figyelmeztetés Libétől, ahogy Piedad elővette a nejlonzacskóba csomagolt műanyag félliteres flakont a vörösborral, amiből minden egyes étkezéshez elfogyaszt egy pohárral, ahogy ezt egész életében tette, amikor csak volt rá pénz.

– Callate, nena! – hallgass, kislányom, szólt a válasz, mint mindig, ami jól jellemezte kapcsolatuk finomságát. – Nekem még a férjem sem mondta meg soha, hogy mit csináljak, pedig a mi családunkban aztán az a sok andalúz, ajj, az a sok fafejű, az mindig mindent jobban tudott, mint a nők. Aztán nézd meg, még írni-olvasni sem engedték őket. Hát velem nem kezdtek! – Piedad valóban hamar elszakadt a család többi részéről, férjével, Tío Ramónnal Franciaországba, majd Kanadába menekültek a polgárháború után, amikor a családból mindenki más Magyarországon kötött ki, mielőtt harminc évvel később hazatérhettek. Még Juan nagyapám is, aki előtte megjárta Észak-Afrikát is, Spanyolországba pedig soha többet nem ment vissza. Piedad és Ramón ezalatt Calgary-ban éltek, ahol mindketten dolgoztak, Tía tolmács volt és ahogy mai napig is, mindig nadrágot hordott, és úgy döntött, hogy nem szül gyereket. Amikor egyszer erről kérdeztem, azt mondta, szerette a szabadságot.

Libét a menyének hívja, bár ez nem pontos, mert valójában a nővérének, Carmennek a fiának a felesége. Közvetlen rokoni szál nincs köztük és annak ellenére, hogy hatvan évnél is hosszabb ideje osztoznak az életen így vagy úgy, különösebben jó kapcsolat sem. Piedad számára Libé mindig leginkább közömbös volt, bár ahogy kilencven éves korától kezdve ő maradt az egyetlen napi kapcsolata, néha már meg- megjegyzett olyanokat, hogy Libé egyre jobban főz, meg hogy jó valakivel vitatkozni kedvenc szappanoperájának alakulásáról, bár Libé sosem veszi észre a lényeget, hogy a szerelem vége mindig árulás, és pobre mujer, vagyis a szegény nő mindig ráfázik, tehát érdemes eredendően gyűlölni az összes férfi karaktert, talán ha nagyon jóképű, akkor kicsit kevésbé. Libé ugyanabban a négylakásos, dísztelen épületben lakik, a falu tömzsi, homokszínű templomát és a pályaudvart összekötő zajos utcában, csak egy emelettel lejjebb, rendszeresen panaszkodik a szemközti házban nyílt keleties húsfűszer-szagú giroszosra és Tía temperamentumára, mégsem telik el nap anélkül, hogy ne segítene neki valami apró semmiségben – férjeik halála után esszenciális kellékei lettek egymás életének, ahogy a török sorozatokon és a karácsonyi turrón-on osztoznak, miközben az általuk ismert világ szép komótosan elsodródik tőlük, mint a kábító dohányszagú felhőpamacsok szivart pöfékelő nagyapám szájától. 

Mindig szerettem Tíát hallgatni, ahogy a díszítő elemek teljes elhagyásával az életéről mesél, de valahogy tartottam is tőle. Megijesztenek éles bírálatai és harcos határozottsága, ami családunk nőtagjaira egyébként általában nem volt jellemző. Ezzel ellentétben Libéhez nyugodt, megbízható szeretet és Marquez-i kuszaságú rokoni szálak fűznek: valójában nagyapám nővérének, Carmennek a menye, vagyis Jeronimonak, legkedvesebb másodunokatestvéremnek a felesége, akit az egyszerűség kedvéért Libé nagynéninek hívok, de egész életemben nagymamaként gondoltam rá, pedig nyolcvanhat évével a legfiatalabb a „nagynénivé” egyszerűsített rokonaim sorában. Nincs köztünk vér szerinti rokoni szál, de mindig sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint Piedad nénikémet. Pedig a családban kakukktojásnak számított, és nem csak vörös haja miatt: ő az egyetlen nem andalúz rokon, ráadásul Asturias tartományból származik, északnyugati, egyenesen az óceánpartról, a sziklás, esős Candás-ból – akármennyit is mesélt Libé a halászfalu hófehérre meszelt házairól, a friss levegőről és a Kantábriai-tenger vad szépségéről, nem éreztem a késztetést a még ott élő rokonok meglátogatására, amikor a nyarakat tölthettem inkább Katalóniában vagy Andalúziában is. Mentem, amerre sütött a nap. – Nena, te igazi andalúz kislány vagy, minket nem érdekel Asturias, igaz? – mondta mindig nevetve Noni bácsi, vagyis Jeronimo, amikor Libét akarta szekálni, színtiszta magyarsággal. – Hülye andalúz! – válaszolta erre minden alkalommal Libé, szintén magyarul, pedig ő már sokat felejtett, amióta visszaköltöztek Magyarországról, ahol húszas éveik elején polgárháborús menekültként megismerkedtek, majd összeházasodtak. Szerettek magyarul beszélgetni velem, egymással kötekedni is magyarul szerettek legjobban, én pedig spanyolul beszéltem hozzájuk – így gyakoroltunk. Noni bácsi gyönyörű volt, makacs és kedves, mint egy andalúz Omar Sharif, és biztosan ő volt az egyetlen ember a világon, aki mindig nevetett: nevetés közben beszélt, nevetve énekelt, nevetve tuszkolta belém az ételt, mindig csak még egy tányérral, nevetve mesélte el időről időre a menekülésük történetét, nevetve idézte fel, milyen volt Budapesten egyszerre nélkülözni és kiváló dolgozónak lenni, nevetve mondta mindig, hogy ő imád nyugdíjas lenni, mert már minden álma megvalósult az életben, és most már csak annyi maradt, hogy megélje a nyolcvannégy éves kort (maga sem tudta, miért pont azt). Azon a májusi délutánon nevetve állt fel az ebédlőasztaltól a kedvenc kifőzdénkben Arenys de Mar-ban, hogy kimenjen a mosdóba, ahonnan soha többet nem jött vissza. Egy héttel a nyolcvannegyedik születésnapja után. Kedvenc emlékem róla az, amikor életem legboldogabb nyarán, kicsivel az én tizennyolcadik születésnapom után leautóztunk a tengerpartra, kacskaringós katalóniai utakon, alagutakkal szaggatott sárgászöld dombok, pálmaneveldék között, lehúzott ablakkal Nat King Cole spanyol nyelvű számait hallgattuk kazettáról, és hangosan beleénekeltük a délutáni hőségbe, hogy Quizás, quizás, quizás.

Noni bácsi ma egy fekete-fehér esküvői fénykép Libé hálószobájában, egy színes porté előtte mindig friss rózsával a vázában, és tucatnyi nevetős fénykép a cardedeu-i második emeleti lakás emlékekben fuldokló könyvespolcain, és az ebédlőben lógó megsárgult fotónaptáron, amit még apám nyomtatott nekik egy közös nyarunkról tizenvalahány évvel ezelőtt, mielőtt ő maga is fényképpé vált volna az én könyvespolcomon.

La vida es así, vagyis ilyen az élet, mondta Piedad a telefonba, amikor megtudtam, hogy Noni bácsit halála után két nappal a tengerbe szórták Arenys de Mar-nál, így esélyem sincs részt venni a búcsúztatón, és ezt mondta most is, amikor apám halála után menedéket kerestem náluk. Ezt mondta akkor is, amikor kiderült, hogy a spanyol festő, akivel a negyvenes évek elején Dél-Franciaországban egy patrónus birtokán ismerkedett meg, ahol több más spanyol menekülttel együtt éltek, mielőtt Kanadába költöztek volna a férjével, elismert művész és rengeteget érnek a képei – a Tía szerint csúnyák és értelmetlenek voltak a festmények, ezért nem fogadta el azt a portrét sem, amit a festő ajándékba szánt neki a közös vacsorák és Piedad tradícionális andalúz főztje emlékére. Azt mondja, nem szívesen vitte volna magával Kanadába, mert a rajta lévő nőnek lecsúszott a szeme. La vida es así.

Az ebéd vége felé jártunk, kicsit hiányzott Libé híres paella-ja – minden nap tudnám enni –, de a helyette készült sült fokhagymás rákot legalább sokáig lehet evés közben pucolni, és így olyan dolgokat is megtudhat az ember, hogy hogyan nem lett a családnak Picasso festménye.

Tía Piedad megtehette, hogy csomagok és terhek nélkül utazik Kanadába, hogy nem szereti a modern festészetet, hogy kijárja az iskolát és nadrágot hord, hogy oda menekül, ahova ő akar, hogy dolgozik és ellátja magát és a férjét is, amikor az megbetegszik, hogy mindig kimondja, amit gondol, hogy néha undok és szeret egyedül lenni, és hogy most épp nem vigasztal meg.

Libertad, már megint túl sokat főztél, és hagyd már abba azt a pakolást, most már ülj le és egyél te is – pirított rá Libére, akit csak olyankor szólít a teljes nevén, amikor dühös rá. Piedad Szabadsága pedig kicsit dohog, majd tisztelettudóan mellé ül és rákpucolásba kezd. A nagyobbakat Piedadnak adja, aki minden falat után lenyalja az ujjáról a fűszeres olajat. Mosolygok. Ott ül az asztalnál és mosolyog Noni bácsi, az apám, mosolyognak az apró piros virágok a porcelántányéron, a csipketerítő a tévé tetején és rajta a félig megoldott keresztrejtvény, a mályvaszínű fürdőszoba puha kis kéztörlői, mosolyog az összes ismeretlen rokon a családi fényképeken, és még az a kép rólam is, amit évekkel ezelőtt ajándékoztam Tíának az első táncos fellépésemről és valahogy megbújt a könyvespolcon a poros legyezők és bonbonos tálak között.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: