A vécékagyló mögé, mindig oda volt a legnehezebb bekúszni. Térdelni a hideg kövön, mint templomban megbocsátásért. A folyamatos fűtéstől felszaporodott a por, ahogy a melegben felejtett ételben a baktériumok. S ott hátul, a jeges porcelán mögött, ahova a család férfitagjai félrecéloztak rendszeresen, szürke réteget ragasztottak a porszemcsék a vizelettől sárga alapra. Erővel kell sikálni, máshogy nem megy, csak ha közben a feje a kagyló fölé lóg. Gyűlöli. Minden héten kétszer gyűlöli. Gyomrában vihar kavarodik, összeszorítotja a szemhéját, hogy ne csípje a fertőtlenítő. Időnként megáll a sebesen dolgozó karja, elernyed, s ő a csempének támasztja halántékát. Egészen halkan súgja a vécékefének, nem csinálom tovább. A súgás a gyónás fájdalmával tölti el, és ugyanazzal a szégyennel is, mintha bűnről vallana. Mindenki megteszi, amit kell, a gyerek jól tanul, szépen játszik, udvarias és szófogadó, apa dolgozik, biztosít mindent, ami ennek a családnak kell, és egyikük sem mondja, hogy nem csinálja tovább. Kidobja az elhasználódott tisztító kendőt, kihúz egy másikat a csomagból, ezért is szégyenkezik, mert környezetszennyezés, de ha tisztítószeres vizet cserélgetne egy vödörben, attól sem lenne boldogabb ez a bolygó, nyilván nem. Előre-hátra, aztán körkörösen dörzsöl, kis kupacba gyűjti a folyton kenődni akaró szöszöket. Tisztában van vele, hogy nem tökéletes, mégis feláll, körbefuttatja a kacsacsőr formájú flakont a porceláncsésze pereme alatt, a keféért nyúl, tovább sikál. Gondosan kerüli a tükröt, pedig nagy és hivalkodó, és a szeme sarkából látja, hogy gúnyosan másolja a mozdulatait.
Kitérdelt szabadidőnadrágjának színét pöttyökben lopta el a hypó, rozsdaszínűre változtatta és elvette annak a lehetőségét, hogy arra használja, amiért eredetileg megvette a webáruházban, szabad-idős-tevékenységre. Igaz, hogy most, ahogy elképzeli magát egy vetítővászon előtt tolható-kihúzható fémpálcával a kezében, amit üzletemberek használnak projektek bemutatásakor, nem képes megfogalmazni a válaszát arra a kérdésre, „mit ért a kedves kollegina szabad-idős-tevékenység alatt, amelyhez ilyen nadrágot viselne?” Vagy de, mondjuk kirándulást. A kirándulás, amihez elő kell készíteni a zsákot, az ételeket és italokat a családnak, felvágni az almát, dobozkába tenni, előző nap muffint sütni, szendvicset készíteni, mindenkinek szája íze szerint, becsomagolni őket, teát főzni, termoszba tenni, kikészíteni a túracipőket, és nem gondolni az erdő illatába kapaszkodva arra, hogy mennyit kell majd mosni a sártól keményedett nadrágokat, a gyereknek kabátot, kesztyűt is, mert el-elbotlik, matat, fához verődik, de legalább szabad-idős. Legerősebben a cipők lesikálására nem szabad gondolni, hogy amikor hazaérnek, kupacba hajigálják a szennyest és ernyedten heverednek a kanapén a tévé előtt, akkor ő, saját ernyedését elnyomva szabadkozva rohan majd a mosókonyha felé, hogy mindjárt összedobom a vacsorát, csak előbb lemosom a bakancsokat. Tehát a kirándulás, az egy jó tevékenység, igazi szabad-idős, családi is, meg természetközeli is, és talán a bolygó sem bánja, hogy lopnak abból friss oxigénből, amit előállít.
A tükröt továbbra is kerüli, úgy porszívóz, mert mosott ő hajat, de célszerű a házimunkához összefogni és sehogy se áll most, az arca meg, meg se kell nézni, durcásan koncentrál, nem ragyog, ahogy illene egy nőnek. Tudja, hogy ha itt végez, egyetlen sóhaj, a sajátja lesz a jutalma, aztán mehet egy másik helyiségbe, ahol röhög rajta a rendetlenség. Pedig szépen süt a nap, de hát ezt is meg kell csinálni, bár igaza van a férjének, mikor azt mondja, hagyd azt, megvár. Kimehetne meghallgatni a madarakat, még csak február, de már erővel énekelnek, tavaszt hazudnak. Hó nem is volt, olvadás se kellett, csak a szél meg a sár váltakoznak november óta. Talán a terasz felsöprése vidámabb lenne, néha megállna, odafordulna arccal a nap felé, de csak hátul, ahova nem látnak a szomszédok. Becsukná a szemét, elálmodozna, nem lenne konkrét története az álomnak, egyfajta lebegés lenne csak, felelőtlen, meggondolatlan és céltalan, de leginkább időtlen. Helyére tolja a szennyeskosarat meg a mérleget, visszateszi a szekrénybe a tisztítószereket, felkap egy kabátot, meg a kitaposott bokacsizmát, most aztán igazán ócskán néz ki, mint aki szüretelni vagy disznót ölni indul. A seprű régi, több cirok hullik belőle, mint amennyi koszt összeszed, nem baj. Eleinte erőteljesek a földet szántó mozdulatai, aztán halkulnak a surranások, végül megáll, a terasz hátsó tartó-oszlopának dől, lehunyja a szemét, szorítja a seprű rúdját, szálkák futnak a bőre alá, elmosolyodik. A nap óvatosan melegíti az arcát, egészen gyengéd. Elképzeli, hogy leveti a ruháját, sorban a kabátot, a pulóvert, a melltartót is, aztán a visszataszító nadrágot, a csizmát, zoknit, s végül a bugyit is, kupacba hányja a terasz közepén. A tetejébe szúrná ezt a seprűt. „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni!” – ötlik az eszébe hirtelen, s akkor hozzáképzeli ezt is, hogy a nagy kupac ócska ruha felgyullad, csak úgy, mert ő akarja, és lobog. Meztelen hátát a nap, meztelen mellét a tűz melegítené, lebontaná akkor az ügyetlen copfot is a tarkójáról és addig rázná a tincseit, míg fényes hajzuhataggá nem változnak. Magasra nyújtózna a karjával, körbeforogna, kéjesen nyögne, mert simogatnák a lángok és simogatná a nap, mintha szeretné, aztán váratlanul elindulna, ki a kapun, végig a kopár utcán, át az úttesten, körül sem nézne, a szántóföld nem lenne sáros, szép göröngyökben állna, mint nyár elején, talpát masszírozná. Sétából futásra váltana, s még mindig hunyt szemmel eltűnne a látóhatáron.
Mikor megszökik a meleg az arcáról, kinyitja a szemét, szürke felhő kúszott a nap elé, állapítja meg, ellöki magát az oszloptól, suhint a seprűvel és lép, felgyorsul, tudja, hogy sietnie kell, az ebéddel nem akar késni, úgy sír csupán, hogy senkit ne zavarjon vele.
(Fotó: Toomas Tartes, kép forrása: Unsplash )