A hónap témája elengedés novella

Erdődi-Juhász Ágnes: Olvadás

A konyhapultnak dőlve állok, s onnan révedek a semmibe. Kezemben a kedvenc bögrém, amit a férjemtől kaptam, mikor pár éve eldöntöttem, hogy pályát módosítok. A Hattyú-köd van rajta, az univerzum egy egészen pici szeglete, amit egyébként Omega-ködnek is szoktak nevezni.

A gyerek pizsamában áll a konyhaajtóban, kócos hajának tincsei közt átszűrődnek a napsugarak. Akár egy glória, gondolom magamban, mielőtt meglátnám beesett szemgödrében a gyászos tekintetét.

– Anya, mondanom kell valamit. Apa megcsal téged.

Szólni próbálok, de a kávé megakad a torkomon, hirtelen nem tudom eldönteni, kiköpjem, vagy inkább próbáljam lenyelni valahogy. Feltolul az orromba, marja a nyálkahártyám, aztán mégis sikerül leküzdenem. Köhögni próbálok, helyette valamilyen nyüszítéshez hasonló hang szakad ki belőlem. Komikus az egész, most mégsem nevetünk.

A konyhapultnak dőlve állok, s onnan révedek a semmibe. Kezemben a kedvenc bögrém, amit a férjemtől kaptam, mikor pár éve eldöntöttem, hogy pályát módosítok. A Hattyú-köd van rajta, az univerzum egy egészen pici szeglete, amit egyébként Omega-ködnek is szoktak nevezni. Sokáig azt hittem, burkolt célzásként nyomtatta ezt a csillagködöt a bögrémre, hogy ezzel is jelezze, egész az omegáig tervezi velem ezt az életet. Hónapokkal később derült csak ki, hogy szó sem volt sírig tartó szerelemről, csupán annyi történt, hogy a képen főnixnek nézte a hattyút. Arra gondolt – mesélte később –, hogy így fogok majd megújulni én is, a hamvaimból éledek újra. A sok sikertelen próbálkozás után, az új munkámban majd biztos megtalálom a helyem. Erre utal a felirat is, amit a bögre hátoldalára vésetett: Straight to the sky.

Itt ragyog a kezemben az egyik legszebb égi jelenés, s körötte feszül a fekete végtelen. Most pont ez az űr van bennem is, sötét ködje belsőm legmélyére hatolt. Érzem, ahogy tompán lüktet a halántékom, mikor a lányom szavai a tudatomba férkőznek.

– Nézd csak, van róla képem is – s már mutatja is a telefonját.

– Te lefényképezted apádat, miközben egy másik nővel volt? – bámulok rá bambán, ahelyett, hogy a képet nézném.

– Dehogy. Igazából eszembe sem jutott. De volt egy fotós a buliban, direkt azért, hogy a párokat fotózza. Tudod, a Valentin-nap miatt. Elég idióta pólója volt, azért is figyeltem fel rá. Az a morcos macska volt rajta, Grumpy cat, vagy, hogy is hívják, ahogy esernyőt tart a feje fölé, miközben hullnak rá az égből a narancssárga szívek. Én nem akartam magamról képet, meg amúgy sincs kivel, de a Bogi nyaggatott, hogy csináltassunk kettőnkről. Elindultunk megkeresni a fotós srácot, de a tömegben elkeveredtünk egymástól. Épp valami retró sláger szólt, mindenki meg volt őrülve tőle, lökdöstek össze-vissza. Próbáltam kimenni a teremből, hátha a folyosón nincs akkora zaj, és fel tudom hívni a Bogit. Akkor láttam meg apát azzal a nővel.

– Kicsim, egészen biztosan félreértettél valamit.

– Hát nem érted, anya? Ott volt azzal a picsával, az ajtófélfának dőlve smároltak. Mégis mit lehetne ezen félreérteni? Nézd csak meg, ha nekem nem hiszel! – tör ki belőle a zokogás.

Én meg csak állok némán, kővé dermedtek a másodpercek. Meg kellene ölelnem a gyereket, az egész arca csatakos a könnyektől és zihál a mellkasa. Képtelen vagyok mozdulni, gyökeret eresztettem a padlóba.

– Nézd már meg, anya! – kiált rám. Már csak a mérges lábdobbantás hiányzik, s pont olyan lenne, mint háromévesen a fagylaltos pult előtt.

Nyújtja felém a telefont, arca lángol a dühtől. A kijelző széle izzadtságtól nedves, reflexből megtörlöm, mikor a kezembe veszem. A képen a férfi háttal áll a kamerának, mégis rögtön felismerem. Az a kék lenvászon ing van rajta, amit már hónapok óta nem láttam. Bal keze a nő hátán, rajta a bőrszíjas Rolex és a gyűrű, ami 21 éve az összetartozásunkat jelképezi. A szőke hajú nő a válla fölött egyenesen a kamerába néz, élénkvörös szája csábos mosolyra húzódik, miközben a férjem göndör haját cirógatja.

A lábamból kiszökik az erő, leereszkedem a padlóra, és hátam a konyhaszekrénynek támasztom. Kavarognak bennem a gondolatok, képtelen vagyok megérteni, hogy jutottunk el a holtomiglan-holtodiglantól odáig, hogy a porban ülve a házasságunk darabjait keresem. A kamasz lányom az ölemben szipog, kisimítom a szeméből a nedves hajtincseket. Lassan nyugszik meg, nyirkos lesz a farmerem a könnyeitől. Szégyellem magam, mert mondanom kellene neki valamit, ami visszaterelné a szokásos medrébe az életünket. Helyette ülök itt kukán, nem találom a szavakat, s még csak nem is könnyezek.

Az ablakhoz megyek, nézem a férjem, ahogy a havat lapátolja el a garázs elől. A bélelt pilóta sapkáját a szemébe húzta, a sűrű hóesésben így is alig lát valamit. Te jó ég, hányszor ugrattam miatta, hogy pont úgy néz ki benne, mint a Besenyőék Anti bácsija. Talán megérzi, hogy figyelem, megáll kezében a lapát, s egyenesen a szemembe néz. Szalutál, s megjelennek a szája mellett az ismerős gödröcskék. Ezekbe a gribedlikbe szerettem bele lassan negyed évszázaddal ezelőtt; s hogy örültem, mikor a lányunk első mosolyából is visszaköszöntek.

A hátsó ajtón megyek ki a házból. Sétálok a kertkapu felé, s közben azokra a csokiszívekre gondolok, amiket tegnap hozott ajándékba. Kezembe nyomta a bonbont, megcsókolt, aztán már rohant is; hogy egy fiatal szőkével töltse az estét. Kicsomagoltam a fehér- és étcsokiból összeillesztett szíveket; mindegyik közepén volt egy villám alakú hasadás, amilyen a barátság medálokon is lenni szokott. Nem kell nagy erő hozzá, egy roppantással ketté lehet törni őket, aztán nyomtalanul elválik a fehér a feketétől. Akkor még nem gondoltam, hogy ma így hullunk mi is ketté, a kijelölt törésvonalak mentén, metszet nélkül.

Vonszolom magammal a csorba félszívemet (a feketét, vagy a fehéret szeretnéd inkább, drágám?). Már a kertkapunál járok, taposom tovább a havat. Előttem a földút a szántással összeér, rásimul a puha hólepel, lépkedek a semmibe. Hullik rám a hó, fészket rak a szempilláim peremén. Azt képzelem, hogy a felhők tetején járok, körülöttem puha pamacs fellegek. A vattaréteg megüli a torkomat, fojtogat. Megyek tovább, Straight to the sky, egyenesen az égbe fel, hókristály csillagok ragyognak körülöttem. Már egészen közel járok az Omegánkhoz, mikor a szemeim árkában csorogni kezd az olvadt hólé.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

<span>%d</span> bloggers like this: