Gyula vadul tekert. Petőfi utca tizenkettő a következő cím, Marikának vitte a Nők Lapját, de ahogy odaért, látta, hogy megint Béla várja a kapuban. Nem lassított, zöld Csepeljével befarolt, hogy csak úgy nyekergett a háta mögött a postás táska. Végigszántotta a biciklivel Béla frissen nyírt gyepét, majd megállt, kirúgta a kitámasztót, és vidáman nézte, ahogy egy fűcsomó Béla lábához repül. Lesimítgatta a sapka alól kilógó ősz haját, aztán hátranyúlt, és matatni kezdett a táskában.
– Semmi – hümmögte.
Béla egy sóhajtással válaszolt. Kopaszodó fején megcsillant a reggeli nap, ez pedig Gyulát minden alkalommal mulattatta. Bélával ellentétben neki még van haja. És jóval fittebb is nála. Ez a Béla egyre ramatyabbul néz ki, csóválta a fejét.
– Nem jött nektek semmi – tette hozzá, és indulni készült.
Visszarúgta a helyére a kitámasztót, a lábát a pedálra tette, majd ránehezedett az ülésre, és rugózott rajta néhányat. Na mi van, Béla? Ma különösen lassú vagy.
– És a Nők Lapja? – kérdezte ekkor Béla.
Gyula elvigyorodott.
– Majd’ elfelejtettem – mondta, és a fejéhez kapott, mintha tényleg akkor jutott volna eszébe a lap, amit Béláék negyven éve járatnak. Hátranyúlt, és kivette a magazint.
– Marika? – kérdezte, amikor Béla kezébe nyomta.
– Pihen.
– Pihen, pihen… – legyintett Gyula. – Régen ő jött ki érte.
– Majd jövő héten – mondta Béla, és csoszogva elindult. – Jövő héten – mormolta, ahogy intett neki az újsággal, majd becsukta maga mögött a kaput.
A következő szerda reggel szakadt az eső. Béla az előszobában álldogált, nyakkendőjét kötötte; vörös volt ez is, mint a többi hat a szekrényben. Közben a falra sandított, a régi majak kilencet ütött. Nem kell sietnie, Gyula sohasem pontos. Múlt héten is fél órát ácsorgott a kapuban, mire az a semmirekellő megérkezett.
Kicsoszogott a házból. Kopasz fején esőcseppek koppantak. Gyengébbnek érezte magát, mint a múlt héten, de ezt a találkozót nem hagyta volna ki. Újabban élvezi Gyula társaságát? Felnevetett. Nem, azt azért nem. Marikának gyűjti az éjjeliszekrényre a Nők Lapját.
Gyula úgy farolt be a kapu elé, mint a hatvanas, aki büszke arra, hogy nincs porckopása. Béla nem lepődött meg. Komótosan elővette a zsebkendőjét, letörölgette vele az arcát és a zakóját. Gyula tetőtől talpig befröcskölte sárral, a pöttyös nyakkendő viszont tetszett neki, arra hagyta rászáradni a sárfoltokat.
Gyula megcsóválta a fejét.
– Már megint te, Béla! Nálad még az acsarkodó kutyádat is jobban bírtam.
Béla közben összehajtogatta a sáros zsebkendőt, ügyelve rá, hogy az élek együtt fussanak, majd visszatette a zakója zsebébe.
– Derék vizsla volt – válaszolta.
– Legalább neki már nem kell az unalmas ábrázatodat bámulnia.
– Meg a te tenyérbemászó képedet sem.
Gyula felnézett. Nála volt a Nők Lapja, amit most kiejtett a kezéből. Meg sem próbált utána nyúlni, az újság a sárban landolt.
– A kutyák rühellik a postást.
Béla csak hümmögött. Lehajolt, hogy felvegye a lapot, majd amikor felegyenesedett, újra elővette a zsebkendőjét, és tisztogatni kezdte vele a magazint.
Gyula a fejét fogta.
– Hogy bírja ezt Marika már ötven éve?
– Elviseli – felelte Béla, de rá sem nézett Gyulára, az elázott újság szalagcímeit olvasgatta.
– Egy postással jobban járt volna. Jobban, mint egy ilyen firkásszal – mondta Gyula, és közben Béla felé bökött a fejével.
– Meglehet, Gyula, meglehet – felelte az, és felnézett a magazinból.
Pillantásuk találkozott. Béláé fátyolos volt, de Gyula tekintete izzott.
– Én még most is jól tartom magam. Én elvinném Marikát a postás üdülőbe, Almádiba.
– Az két éve bezárt.
– Mit számít! Akkor… akkor egy hotelbe – zihálta Gyula. – Úsznánk a Balatonban, meg a boldogságban is.
– Marika nem tud úszni – felelte Béla rezzenéstelen arccal.
Gyula nem szólalt meg. A mellkasa fel-alá járt, de fújtatását elnyomta a zápor.
Béla sarkon fordult, és köszönés nélkül csukta be maga mögött a kaput. Néhány lépést távolodott, amikor meghallotta Gyulát: A mai napig nem értem, hogy Marika miért téged választott.
Nem érted, nem érted, persze, hogy nem érted, te nehézfejű bunkó, morogta maga elé Béla, ahogy a bejárati ajtó felé csoszogott. Felőled Marika vízbe is fúlhatott volna azon a majálison.
Az emlék megelevenedett, Béla pedig szinte látta maga előtt a lányt, ahogy sárga miniruhában odasétál a csónakkölcsönzőhöz.
Mennyiért visztek ki a tóra? – kérdezte, és Béla újra hallotta csilingelő hangját. Gyulával nyaranta a tónál dolgoztak, de ilyen édesen nem kért még tőlük soha senki csónakot. Gyula azonnal felpattant, és evezősnek ajánlkozott. Béla összerezzent a gondolatra. Gyulával gyerekkori barátok voltak, de aznap, életében először zavarta, hogy mindig Gyula választ.
Gyula a kezét nyújtotta Marikának, ő pedig nevetve libbent be mellé a csónakba. Ezt figyeld, szépségem – mondta Gyula, és heves mozdulatokkal evezett egyre távolabb a parttól. Béla csak állt, tekintetével a csónakot fürkészve. Mint egy százéves platánfa, mondta Marika mindig, amikor közös éveik alatt felidézte azt a napot. Béla elmosolyodott a gondolatra, de egy pillanat múlva megint komor arccal csoszogott tovább.
Gyula nem bírt magával, féktelen volt, hahotázott, majd hirtelen felállt a csónakban. Táncolj velem, Marika – mondta, de Marika csak visított és kiáltozott. Nem tudok úszni, nem tudok úszni, Béla fülében csengett a lány kétségbeesett hangja. Gyere ki, Gyula, lopják a campingedet – üvöltötte Béla, de Gyulát nem érdekelte semmi. Hadd vigyék azt a szart, majd Marika hazakísér, nevetett. Ekkor Gyula megingott, elvesztette az egyensúlyát, majd beleborult a vízbe, magával rántva csónakot, evezőt, Marikát.
Béla nem habozott. A mólóhoz rohant, beugrott a vízbe, és kimentette a lányt.
A Petőfi utca tizenkettő előtt szörnyen nézett ki a gyep. Gyula nem tudott több kárt okozni, bárhol fékezett le, a postás bicikli már mindenhol otthagyta a nyomát. Gyula egy kicsit unta már a dolgot. Béla régen belevaló volt, egyszer a kapu elé egy zacskó rajzszöget is kiszórt. És az sem volt semmi, amikor a nyugdíját postázás helyett banki átutalásra módosította. Az egy jó húzás volt, ismerte el magában Gyula. Bizonyára megunta, hogy eláztatom a nyugdíjszelvényét, vagy megetetem a pénzét a kutyájával.
Azok voltak a szép idők, nosztalgiázott, ahogy Bélát várta a kapuban, kezében a Nők Lapja legújabb számával.
Béla halkan jött. Arca sápadt volt, és olyan elgyötört, hogy Gyulának elment a kedve a tréfálkozástól. Nem akarta, Isten a tudója, nem akarta tudni, hogy miért megint Béla, mégis megszólalt:
– Marika?
Béla felnézett rá, a szeme vörösebb volt, mint a nyakkendője.
– Beteg. Nagyon beteg, talán nem tér haza… – mondta, de ekkor elcsuklott a hangja.
Gyula nagyot nyelt. Toporgott, az újságot gyűrögette a kezében, mint egy kamasz, aki nem tud magával mit kezdeni, de végül megnyugodott. Lehajtotta a fejét, úgy hallgatta régi barátja zokogását egy darabig, aztán eltette a lapot, és óvatosan felszállt a biciklire.
– Rendbe hozom a gyeped, Béla, megígérem.